A moldvai csángók a Kárpátok keleti lejtőin és az attól keletre elterülő síkságon élnek. Ez a terület sosem volt a magyar állam része. Régi krónikák, feljegyzések szerint a XIII. sz-tól kezdve biztosan laktak itt magyarok. Több hullámban, egészen a XVIII. sz-ig érkeztek magyarul beszélő csoportok erre a területre.
Nyelvük a magyar nyelv régies változata, mely az Európai Unió raportőrének, a finn Tytti Isohookana Asunmaa-ának jelentésében is kiemelésre került, mint az Európai Unió kiemelten fontos és megőrzendő értéke.
Tekintettel a térség olvasztótégely jellegére (magyar és román nyelvű lakosság mellett éltek és élnek itt lengyelek, németek, szerbek, oroszok, bulgárok, zsidók és cigányok is), a hagyományok mai állapota sokféle hatást hordoz.
A csángók számára identitásuk megőrzésének kulcsa a vallás, mely római katolikus. A környező ortodox többségben ma kb. 240 000 római katolikust tartanak nyilván, akik közül a többség nagy valószínűséggel magyar ajkú volt. Ma már csak kb. 60 000-en beszélnek magyarul.
Táncaik közösségi jellegű, kör- és lánctáncok, de a késő középkortól kezdve páros táncokat is feljegyeztek. Ez utóbbiak száma a polgárosodással tovább nőtt, ma egy-egy falu kb. 40 táncából nagyjából 50% páros tánc.
Énekes kincsükben található legnagyobb részben tiszta magyar hagyomány, ahol a rituális és ünnepkörökhöz kapcsolódó énekek mellett balladák is megtalálhatók. A nem énekes, de szöveges hagyományon belül pedig jelentős szereppel bírnak a mesék.
Zenéjükben eleinte nagy valószínűséggel a furulya és dob dominált, ez utóbbinak rituális jelentőssége is lehetett. A hivatásos zenészek megjelenésével, illetve a húros/vonós hangszerek fejlődésével szerepüket átvette a hegedű és kobza/cimbalom kettőse.
Mi a mai fülnek kellemesebb kevert felállásban játszunk, kiegészülve a ma már gyakrabban használatos hangszerekkel, pl.: nagybőgő/basszusgitár.