A haverokkal néhány éve kitaláltuk, hogy alapítunk egy zenekart. Egyáltalán nem vettük a dolgot komolyan. Hetente kétszer összejártunk, zenélgettünk, szórakoztató szövegeket írtunk, megittunk néhány sört, jól éreztük magunkat. Még az év elején az egyik próbára Áron azzal a hírrel állított be, hogy a testvére részt vesz a városnapok szervezésében és a zenekarunkat is beírta a fellépők közé. Tágra nyílt szemekkel, teljes megdöbbenéssel fogadtuk Áron hírét. Én eleinte meg voltam győződve arról, hogy viccel a srác, nem hittem, hogy ebbe tényleg képes volt belemenni. Azonban a hosszabb beszámolója után, rá kellett ébrednem arra, hogy ez nem csupán egy vicc.
Egyikünk sem az a kifejezetten szereplős fajta, így nem értettük, hogy Áron miért vállalta ezt be, de mivel már a szórólapokon is szerepelt a zenekarunk neve, nem akartuk Áron tesóját cserben hagyni. A következő hónapokban kemény munka következett. A korábbi viccelődésekből született dalokat próbáltuk összerakni, teljessé varázsolni, rendes zenét írni hozzá. Eleinte ezt jelentős teherként éltük meg, azonban néhány próba után élvezni kezdtük a komoly munkát. Rájöttünk, hogy nem hangzanak rosszul a dalaink, humorosak a szövegeink, izgalmas a zenénk. Legalábbis mi ezt így láttuk. A fellépés napjára tizenöt komplett dallal készültünk el, amelyeket még senki sem hallott. Mi meg voltunk elégedve a zenéinkkel, azonban nagyon féltünk a fogadtatástól.
A debütálásunk nagyon jól sikerült. Az ismerősök gratulációkkal árasztottak el bennünket, az idegenek érdeklődtek irántunk. Senki nem hitte el, hogy ez volt az első fellépésünk, és hogy csak szórakozásból alapítottuk a zenekart. Néhány héten belül több koncertfelkérést is kaptunk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, éppen a környező falvakból, községekből, kisebb városokból érkeztek a megkeresések. De számunkra ez is nagy dolognak számított. A legtöbb helyen ingyen, vagy nagyon kevés pénzért lépünk fel. Nem lehetnek nagy elvárásaink, hiszen kezdő zenekarként annak kell örülnünk, hogy valahova legalább hívnak.
A fellépések helyszíneire elég körülményesen tudunk csak eljutni. Mindannyian tanulók vagyunk még, így a koncertjeinkre a gitárosunk apukája visz el bennünket, a régi mikrobuszával. A benzint a fellépések bevételeiből kell fedeznünk, mivel a szüleink nem igazán támogatnak bennünket. Szerintük a tanulás sokkal fontosabb, és a zenekarunk csak egy nevetséges kis hóbort. Természetesen mi erről egészen máshogy gondolkodunk, már csak azért is, mert egyre több megkeresést kapunk. Nyáron, az egyik szombaton két koncertet is adunk. Sokat töprengtünk rajta, hogyan jussunk el mindkettőre, mivel bár mindkettő a megyén belül van, azért jó pár kilométer van a két település között. A gitáros, Bence apukája azt mondta, hogy ha a fizetős utakat nem kerüljük ki, akkor megoldható a dolog, viszont ő biztos nem vásárol matricát, mivel neki nincs rá szüksége.
Végül úgy döntöttünk a fiúkkal, hogy hétvégente elmegyünk fagyit árulni a helyi strandra, és abból próbáljuk meg összegyűjteni a pénzt az autópálya matricára. Minden fellépést nagyon fontosnak tartunk, mivel meggyőződésünk, hogy a kis koncertek által is nagy rajongótáborra tehetünk szert.
A fagyiárulás nagyon hatásosnak bizonyult, hiszen elég jó kis összeget sikerült összegyűjtenünk. Miután az interneten utánanéztünk, úgy döntöttünk, hogy 2019-ben megyei autópálya matricát vásárolunk. Mivel eddig csak a megyén belül ismernek bennünket, tökéletes számunkra a megyei matrica, ami jóval olcsóbb, mint az országos.
A megyei matrica 2019-ben még elég számunkra. De kőkeményen dolgozunk azért, hogy a következő években már az éves matricára költhessünk.